A bánya alagútjainak sötét mélységében minden lépés egy újabb kín volt. A falakat por, kosz, a talajt pedig hugy és ürülék borította, mely a mélyről felszínre törő szarszaggal keveredett, elárasztva a levegőt. Itt a kő és a por egybeforrt a szenvedéssel, minden lélegzetvétel a bukás és az elnyomás illatát hozta el. A rabszolgák kíméletlen rendszerben, csoportokra osztva küzdöttek a túlélésért. Minden csoport élén egy csoportvezető állt, aki a kitermelt nyersanyagot leadta és az azért járó jutalmat felvette. Ezeket nagy csillékben szállították a felszínre, ahol élelmet és vizet kaptak cserébe, ám ez a jutalom is csak keserű reményt adott a mindennapok kínos küzdelmében, hiszen a csille az élelem mellett újabb fa anyaggal tért vissza, hogy folytathassák a munkát. „Nincs pihenés" – az őrök egyik leggyakrabban használt verbális kifejezése, a verés pedig a jutalma minden pihenő egyénnek. Gyakran történt meg, hogy a legyengült rabszolgákat halálukig verték. Az őrök általában kettesével jártak, ügyelve arra, hogy mindig szemmel tartsák a rabokat. Bőrvértjük kopott és megviselt volt, a bányapor vékony rétegben, alig láthatóan ült meg a kék-fekete színeken, akárcsak a durva vászonból készült maszkjaikon, amelyek eltakarták arcukat a folyamatos szennyeződéstől. Egyikük rövid, szilárd nyelű lándzsát tartott, amellyel távol tarthatta a munkásokat, míg társa rövidkardot vagy tőrt viselt az oldalán, hogy közelről is hatékonyan felléphessen bármilyen rendbontás ellen. Csizmájuk nehéz talpa tompán koppant a sziklás talajon, ahogy járőröztek a járatok között, figyelve a legkisebb engedetlenség jelére.
A bánya mélyén azonban egy másik, még kegyetlenebb veszély is érvényesült. A rabszolgák között egy kisebb, de félelmet keltő figura, Dorgul, a rabszolgakirály uralkodott, aki az olyan gyengéken élősködött akik nem bírták el a folyamatos megpróbáltatásokat. Dorgul egy hegyomlásnyi ember volt, bőre olyan vastag és kérges, mintha maga is a bánya szikláiból faragták volna. Arca csupa sebhely és régi vágás, ezek az elbukott ellenfeleinek utolsó nyomai lehetnek. Szemei sötétek voltak, akár a bánya mélye, és olyan rideg tekintetet vetett a körülötte dolgozókra, mintha előre eldöntötte volna, ki az, aki túléli a napot, és ki nem. Hatalmas kezei csontosak és bütykösek voltak, ujjai, mintha folyamatosan egy láthatatlan torkot szorongattak volna. Öltözéke egyszerű rongyokból és bőrdarabokból állt, ám övére felfűzve ott lógtak a megtört emberek csonkjai, amiket figyelmeztetésként hordott. A hangja mélyen, vészjóslóan morgott a járatokban, és ha egyszer megszólalt, mindenki tudta, hogy a következő pillanatok fájdalmat vagy halált hoznak majd. A kijárathoz közeli munkások is csak félelemmel és alázattal beszéltek róla, mert az ő a hatékonyságát a bánya ura Darnath Velcor is elismerte. Ezen elismerés extra élelem, ivóvíz és rabszolga lányokat jelent. Dorgul a bánya egyik tágas termébe fészkelte be magát a saját kis csapatával. A teremben voltak fáklyák, hogy folyton világos legyen és voltak párnák a kényelemért. Sokan próbáltak közel kerülni hozzá a jobb rabszolgaélet reményében, de ő csak az erősebbeket fogadta be. Vad volt és kiszámíthatatlan. Ha fogyott az élelme akkor portyázásba kezdett. Ez mindig nagy hangzavarral járt, ilyenkor az őrök is közelebb húzódtak a kijárathoz. Amelyik csoport nem termelt eleget, hogy Dorgulnak is adjon az élelemből, könnyen holtan végezték. A rabszolgakirály nevét csak a suttogva emlegették, de jelenléte mindenhol érezhető volt, mint a bánya maga kegyetlen büntetője. Dorgul azonban nem mindig volt a bányák rettegett ura. Egykor egy hírhedt bűnbanda, a Sötétpatkányok rettegett tagja volt. A banda főleg zsarolásból és emberrablásból élt, míg egy katonai tiszt le nem csapott rájuk. A többiek vagy meghaltak, vagy elmenekültek, de Dorgult elfogták és börtönbe zárták. Az ítélete súlyos volt: évekig láncra verve dolgoztatták a legkeményebb bányákban, ahol a napvilágot soha többé nem láthatta. A bánya poklában azonban nem tört meg. Ellenkezőleg, lassan, módszeresen építette ki a hatalmát. Először csak a többi rabszolga maradék ételéből evett, majd egyre többen kezdték keresni a kegyeit. Rájött, hogy az élelem és az erőszak uralja ezt a világot, így előbb az élelem fölött vette át az irányítást, aztán az emberek fölött. Amikor az őrök rájöttek, hogy nélküle nem tudnák kezelni a rabszolgákat, hallgatólagosan átengedték neki a belső irányítást. Azóta mindenki csak úgy ismeri: a Rabszolgakirály.
A férfiak nap mint nap a mélybe ereszkedve végezték a fárasztó, fizikai munkát, míg a nőket az őrség kegyetlen célokra hasznosította – nem csupán a termelő munkákban, hanem a szexuális kizsákmányolásban is. A nők közül sokan kimerülten vittek vizet a régi, rozsdás kútról, vagy tisztították a nyersanyagokat a felszínen, próbálva elrejteni az elnyomás brutális nyomait.
A lányokat, akik túl szemrevalóak voltak, az őrség a végkimerülésig használta szexuális eszközként. Az engedetlen és lassú hölgyeknek szintén ez lett a sorsuk, de őket az alacsonyabb rangban lévő őrök kapták meg. Akik kárt okoztak az őröknek, azt a bánya mélyére küldték, hogy élelmet és vizet biztosítson Dorgulnak. Az őrök szóláncként továbbították az információt Dorgul felé, ő pedig személyesen a bandájával jött fel kísérőnek, hogy biztonságban érkezzen vissza táborhelyéhez.
A sötét mélységekben az éhség kegyetlenül hatalmába kerítette a rabszolgákat, és a legyengült munkások között már nem volt ritka, hogy a halálos éhség miatt egymás elhullott testét kezdték fogyasztani. Az embertelen tettek – melyeket a reménytelenség és a túlélés iránti kétségbeesés váltott ki – a bánya mindennapos valóságát képezték. Egy olyan világ létezik itt lent, ahol az egyén méltóságát már semmi sem védte.
"Óvakodjatok attól, hogy a tetemeket faló árnyékos lény tekintetével szembenézzetek, mert abban a végzetes pillanatban, mikor sötét szeme megkötözi lelketeket, örökre elveszítitek a létezés csodáját."
Ezen szavak gyakran elhangzottak a poros alagutakban és egyfajta bánatos letargiát hoztak magukkal, amely még a legapróbb reménytől is óvatos távolságot tartott.
– „Csak így működik a rendszer – mondta valaki a sötét sarkokban, ahol a por és a kosz elrejtette az arcokat –, itt az erő a túlélőké, és a gyengék helyét az erősek veszik át.”
A hangok a bánya poros mélységeiben összeolvadtak, egy olyan valóságot festve, ahol a remény csupán halvány árny volt a brutális túlélés és a kegyetlen hatalom között. A bánya sötét és fullasztó volt, a levegőt megtöltötte az izzadság, a por és a rothadás átható szaga. A falakon gyertyák pislákoltak, gyenge fénypászmáik alig voltak képesek áttörni a mindent elnyelő homályt.
Ghorbash a kijáratnak háttal állt, vállai szélesek és megterheltek az évek kényszermunkájától. Bőre mélyzöld, amelyet a bányapor szürkés réteggel vont be, szinte beleolvadt a sötétbe. Egyik agyara csonkán tört félbe, egy régi összetűzés emlékeként, míg a másik élesen meredt előre. Szemei sárgán izzottak a félhomályban, szinte világítottak. Ruházata foszlott rongyokból és szorosra húzott bőrszíjakból állt, csupán annyi, hogy ne legyen teljesen mezítelen.
Ghorbash csoportja egy apró, ám összeszokott közösség volt a bánya kegyetlen világában. Négyen álltak mellette: három ork és egy ember. Mindannyian más erényekkel és gyengeségekkel rendelkeztek, de egy dolog közös volt bennük – a túlélésért bármire képesek voltak.
Az első ork, Borzug, egy hatalmas testű, széles vállú volt. Bőre sötétzöld, majdnem fekete árnyalatot öltött a bányában felgyülemlett kosszal. Arca egy állandóan vicsorgó vérszomjas ragadozóé volt, s szemeiben a nyers erő és a megzabolázhatatlan düh lángolt. Ha harcra került sor, Borzug volt az első, aki nekifeszült az ellenségnek, és az utolsó, aki abbahagyta. Szókincse szűkös volt, de nem is a szavak, hanem az öklei beszéltek helyette. Egyetlen törvényben hitt: „Aki gyenge, az halott.”
Mellette Krugash állt, a csoport esze. Magasabb volt, mint Borzug, de vékonyabb és inasabb, izmai szálkásak, arca szigorú és éber. Bőre szürkészöld árnyalatban játszott, mély ráncok barázdálták homlokát, amit a bánya sötétségében is folyton ráncolt. Krugash volt az, aki mindig tudta, merre van a kijárat, ki mennyi élelmet fogyasztott, és milyen erőviszonyok uralkodtak a mélyben. Ravasz volt és számító, de Ghorbashban tisztelte azt a nyers hatalmat, amivel az orkok fölé tudott emelkedni. Ritkán mosolygott, és ha igen, az sosem jelentett jót.
A harmadik ork, Durmag, egy elcsúfított arcú, hajdani harcos volt. Egy régi összecsapásban az egyik szemét kivájták, a helyén csupán egy üres, forradásos mélyedés maradt. A fél szeme miatt sokan lenézték, de Durmag megtanulta, hogyan érzékelje a világot az árnyékok mozgásából és az emberek lélegzetvételeiből. Csendes volt, de ha megszólalt, szavait mindenki komolyan vette. Tűrte Borzug dühkitöréseit és Krugash számító gondolkodását, de tudta, hogy Ghorbashhoz hasonlóan ő is csak egyetlen dologra vágyik: ki innen, bármi áron.
A csoport egyetlen embere Korbag volt. Törékeny testalkatú, sápadt férfi, akit a bánya mélye még inkább kiszívott. Vékony karjai és beesett arca miatt sokan haszontalannak tartották, de Ghorbash tudta, hogy a fiú túlélése a leleményességében rejlett. Korbag volt az, aki képes volt észrevétlenül ellopni egy darab kenyeret az őrök figyelmetlenségét kihasználva, aki kihallgatott beszélgetéseket és összerakta belőlük a túléléshez szükséges információkat. Gyenge volt, de eszes, és ez elég volt ahhoz, hogy Ghorbash és a többiek mellett maradhasson. A legkevésbé sem illett közéjük, és mindegyik ork más-más okból megvetette – Borzug szerint hasztalan, Krugash szerint aljas kis féreg, Durmag pedig egyszerűen nem törődött vele. Ghorbash mégis megtartotta. Tudta, hogy a nyers erő mellett az információ és a ravaszság ugyanolyan értékes lehet ebben a pokolban.
Bár a csoport tagjai néha egymás ellen is fordultak, vitáik sosem váltak halálossá. Mindannyian tisztában voltak vele, hogy a bányában egyedül senki sem élhet sokáig. Egymásra voltak utalva, akár tetszett nekik, akár nem.
A csoport tagjai mind fáradtak és kimerültek voltak, a por és izzadság vékony rétegben tapadt a bőrükre, mégis a szikrázó tekintetekből látszott, hogy az akaratuk nem tört meg teljesen. Korbag halkan, de ingerülten szólalt meg:
– Meddig tűrjük még ezt? Minden egyes nap, minden egyes óra csak egy újabb lánc a nyakunkon!
Borzug felkapta a fejét, öklét megfeszítve előrelépett.
– Elég legyen a siránkozásból! – förmedt rá, dühösen fújtatva. – Még egy ilyen faszság és téged foglak megenni. – miután kimondta elkezdte csattogtatni a fogait – Ha van energiád ilyen szarságokon agyalni akkor lehet megfogni a csákányt és dolgozni a kajáért. – ezzel a lendülettel az ember felé hajította a csákányát.
Ghorbash egy figyelmeztető pillantást vetett rá, és felemelte a kezét, hogy csillapítsa a feszültséget.
– Nyugalom, Borzug – mondta mély, nyugodt hangon. – A haragunkat ne egymás ellen fordítsuk.
– Akkor mégis ki ellen? Ha itt nekimegyek valakinek levadásznak az őrök, a szomszéd járatból meg felzabálnak az öregek.
– Mondjuk vezesd le ott, hogy haszna is legyen. – mutatott Ghorbash a falra.
Borzug dühösen morrant egyet, majd hátrébb lépett.
– Az emberek miatt vagyunk itt. Egyik sem érdemli meg az életet. – mondta most az orkok nyelvén.
Ghorbash szintén az orkok nyelvén válaszolt, hangja alig hallhatóan rezgett a levegőben:
– Türelem. Az indulatunknak irányt kell adni, különben felemészt minket. Több évtizeddel ezelőtt indult el a üldözés, ez a fiú akkor még nem is élt.
Korbag összehúzta a szemöldökét, majd értetlenkedve közbevágott:
– Miért beszéltek ork nyelven? Mind ismerjük a közöst!
Durmag ekkor halkan kuncogott, gúnyos mosolyra húzta ajkát, és megvetően vetett egy pillantást az ember felé.
Krugash halkan felsóhajtott, majd halkan, de határozottan válaszolt:
– Amit ti ork nyelvnek hívtok, az valójában az első közös nyelv volt Nammu szigetén. Az emberek ugyanúgy használták, mint mi. De amikor az emberek új istenei alászálltak, és népirtásba kezdtek mindennel szemben, ami nem ember, akkor létrehoztak egy mesterséges nyelvet. Egy új közös nyelvet. Hogy ne lehessen kémkedni utánuk.
Csend telepedett a csoportra, csak a távoli csákánycsapások és a csille hangja hallatszott a kijárat irányából. Egyre hangosabban hallatszódott de amint az orkok közé ért a nyikorgása elhalt. Két őr kíséretében érkezett a területre. Az egyikük – egy tagbaszakadt férfi, akinek arcát durva sebhely szelte ketté – hirtelen megállt, majd visszafordult az egyik mellékjárat felé.
– Már megint lustálkodtok, ti nyomorult patkányok?! – harsogta, és elindult a járaton, ahol néhány kimerült rabszolga próbált pihenőt lopni magának. A csizmája döngött a kövön, és a hangjától néhányan riadtan mozdultak, hogy úgy tűnjön, dolgoztak.– Mozgás! Ha nem akartok ti is az étlapra kerülni, akkor emeljétek azokat az átkozott csákányokat!
Ghorbash és társai fél szemmel figyelték a jelenetet, de nem szóltak közbe. Nem volt bolondok. Ezután a másik őr – egy alacsonyabb, sovány férfi – mellé lépett. A férfi arca beesett volt, bőre fakó és beteges. Fegyvere, egy rövid kard, lazán csüngött az oldalán. Szemeiben a kegyetlenség és az unalom keveredett.
– Úgy látom, szorgalmas vagy – szólalt meg az őr, hangja nyugodt volt, szinte csevegő. – Nem sok orkot látni, aki ilyen ügyesen tartja kordában a maga népét.
Ghorbash nem válaszolt rögtön. Figyelte az őrt, ahogy az egy zsák lisztet nézegetett, mintha latolgatná, megéri-e ellopni.Társai egy pillanatra büszkeségből felnéztek de ő nem érezte fenyegetőnek a férfit, de az ilyesmi csalóka lehetett. Az őrök bármikor elárulhatták, ha úgy hozta érdekük.
– Dolgozunk – mondta végül kurtán. Hangja mély volt, rekedt az évek alatt felgyülemlett portól és ki nem mondott szavaktól.
Az őr elvigyorodott.
– Helyes. Akkor reméljük, nem lesz baj. – mondta sanda mosollyal az arcán.
Korbag törölgette homlokát, miközben nagyot nyelt az ételek és vizes tömlők látványától. Durbag észrevette ezt, és egy apró mozdulattal jelezte neki, hogy álljon vissza a helyére. Ezután az őr egy kis papírtekercset húzott elő a köpenye alól, majd Ghorbash felé nyújtotta.
– Ezt majd egyedül olvasd el – mondta, majd sarkon fordult, és elindult a kijárat felé, kabátja suhogott a mozdulattól. – A következő csille 3 nap múlva érkezik. Addigra mindent elő kell készíteni.
Ghorbash figyelte, ahogy az őr távolodik. Egy pillanatra csak az ő lépteinek visszhangja maradt a bánya csendjében. A papírt markában szorongatta, de még nem bontotta ki, azonban a tinta néhol átütött ezért kivette, hogy az orkok nyelvének karakterei állnak rajta. Az ilyesmivel óvatosan kellett bánni. Egyetlen rossz szó vagy kétes mozdulat elég, hogy előrébb hozza halálának időpontját. Ágyékához csúsztatta a papírt majd előrehajolt, hogy a zsákokat leemelje a csilléről. A csontsovány Korbag lihegve állt mellette, szemei mélyen beesve, mint két sötét gödör lenne az arcában. Nem volt kérdés, hogy ő kapja az első falatot. Ghorbash végignézett a kis csapatán – három ork és egy ember, mindannyian legyengülve, lefogyva, de még életben.
– Osztom az ételt – mondta csendesen. – Felváltva esztek, a cölöpök mögött. Én leszek az utolsó.
A többiek szó nélkül bólintottak. Ghorbash először Korbag kezébe nyomott egy darab kemény kenyeret és egy kulacs vizet. A férfi remegő kézzel kapott utána, mohón kortyolt egyet, de Ghorbash megragadta a csuklóját.
– Lassan – mordult rá. – Ha most hirtelen iszol, kihányod.
Korbag gyengén bólintott, és apró kortyokban kezdett inni. A többiek újra csákányt fogtak.
A járat végén mozgás támadt. Három ember közeledett. Csontsoványak voltak, arcaik kihegyezett csontként meredtek elő a sötétségből. Ketten éhes szemekkel néztek Ghorbash csapatára a harmadik még nagyjából tudatánál volt, de nem támadtak – még nem.
– Ismerem már ezt a tekintetet. Éhesek, mint mindenki más is, ilyenkor az ösztönök erősebben működnek. – mondta Krugash – készüljünk a harcra? – Nézett kérdőn Ghorbash irányába.
Hirtelen viszont az őrök hangját hallották meg, szóláncszerűen visszhangzott a bánya falai között.
– Csomag!
A három férfi azonnal megtorpant, tudták, mit jelent ez. Mindenki tudta. Egy nő lépett be a bányába. Dorgul és az emberei hamarosan megérkeznek érte. Ghorbash először azt hitte, hogy Tisztogatás lesz. Tudniillik a tisztogatás havonta egyszer meg szokott történni, ilyenkor mindenkit Dorgul nagy tárnájába irányítanak és összeszedik a hullákat, csontokat és kiviszik az összes csillét a nyersanyagokkal. Egy időben lázadásképpen nem küldtek fel nyersanyagot, ennek retorziója lett a Tisztogatás. De most nem kell hátravonulni, mert csak csomag jött. A járat másik végéből nevetés és csontropogás hallatszott. Ghorbash összeszorította a fogát. Dorgul közeledett. A rabszolgakirály a saját embereivel azt zabált, amit csak akart, és senki nem merte megállítani. A bányában ő volt az egyetlen rab, aki élvezhette az életet – ha ezt annak lehetett nevezni. A nő alakja lassan kirajzolódott a homályból. Vékony volt, csontsovány, arcának vonalai eltorzultak a szenvedéstől és az éhezéstől. Egyik szeme kissé nagyobb volt a másiknál, a szája ferde, mintha valaki egykor elrontott volna egy ütést az arcán. Haja zsíros csimbókokban tapadt a fejéhez, és az egész testéből áradó bűz – ürülék, izzadság és vér keveréke – még a bánya mocskos levegőjében is erőteljes volt.
Dorgul vigyorogva lépett oda.
– Na, nézzük, mit kaptunk – mordult fel, és kirántotta a zsákot a nő kezéből.
A nő nem mozdult. Talán azt remélte, hogy ha mozdulatlan marad, Dorgul nem figyel rá. Ekkor azonban Dorgul hirtelen mozdulattal meglendítette karját. Tenyerének tompa csattanása visszhangzott a szűk folyosón, ahogy arcon csapta a nőt. A szerencsétlen felsikoltott, egyensúlyát veszítve a falnak csapódott. A koponyája tompán koppant a kőnek, majd élettelen rongybabaként zuhant a földre. A körülöttük állók mozdulatlanná dermedtek. Senki nem nyúlt utána. Senki nem szólalt meg. Az itt élők már régen megtanulták, hogy nem avatkoznak bele, ha Dorgul megmutatja az erejét. Aki beleszól, az követi a nő sorsát. Dorgul egy pillanatig még a földön fekvő testet bámulta, majd egy ingerült mozdulattal legyintett eggyet.
– Megint egy rondaságot küldtek! – morogta dühösen, szavait köpködve, mintha azokat is meg akarná szabadítani a keserűségtől. – Legalább egyszer küldhetnének valami formásabbat!
Megfordult, és bosszúsan elindult visszafelé. A léptei nehezek voltak, csizmája a nyirkos talajon koppant minden lépésnél. Ghorbash a folyosó végén állt, és figyelte, ahogy felé tart. Tudta, hogy Dorgul észrevette. A rabszolgakirály mindig figyelte azokat, akik nem hajtottak előtte fejet.
Dorgul megtorpant a farönkök mellett. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, majd lenézett a rönkök takarásában étkező Korbagra. A csontsovány férfi még mindig próbálta lenyelni az ételét, ajkai remegtek, mintha minden falat fájdalmat okozna neki. Dorgul vigyorogva oldalra billentette a fejét, mint egy kíváncsi ragadozó.
– Mit eszel? – kérdezte Dorgul nyájasan.
Korbag nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét, mintha nem hallotta volna Dorgul kérdését. Pedig hallotta. Mindannyian hallották. A levegő megfeszült körülöttük, a föld nedves kövein tompán visszhangzott a távolból csöpögő víz. Egy pillanatra minden mozdulatlanná dermedt.
Dorgul ajka undorodó vigyorba húzódott.
– Te kis szarházi, kérdeztem valamit – mondta, a szavai szinte lustán gördültek ki a száján, mintha nem is számítana, mit válaszolnak rá.
– Csa... – válaszolta volna de a következő pillanatban Dorgul csizmájával találta szembe magát.
A kemény bőrtalp pontosan Korbag arcának bal oldalát találta el. A csontsovány férfi nyekkent egyet, és a farönknek csapódva hátravágódott. Egy halk reccsenés jelezte, hogy valamelyik bordája megadta magát. Korbag keze görcsösen rándult egyet, az étel kigurult belőle, és a földre pottyant. A férfi tompa nyögést hallatott, de nem próbált meg mozdulni. A világ forgott körülötte, a fájdalom lüktetve terjedt szét a koponyájában. Dorgul egykedvűen lehajolt, felkapta a földről a kenyérdarabot, megforgatta a mocskos ujjai között, mintha vizsgálná.
– Bah. Ez messze van a frisstől, az nem nyom Buzigeci? – morogta, aztán beletépett egy nagy falatot, rágás közben pedig elégedetten vigyorgott.
Ghorbash végignézte az egészet, mozdulatlanul. Tudta, hogy ha bármivel megpróbálkozna, Dorgul nemcsak Korbagot rúgná agyon. Még nem jött el az idő. A rabszolgakirály végül megelégedetten biccentett magának, hátat fordított, és elindult visszafelé. Nevetése halkan kavargott a szűk folyosón, mígnem elnyelte a bánya morajlása. Ghorbash kivárt. A csend visszatért, de valahogy most még nyomasztóbb volt, mint korábban. Csak ekkor mozdult. Lassan leguggolt Korbag mellé.
– Korbag? – szólította halkan, de a férfi nem reagált.
Ghorbash mély levegőt vett, és a mellkasára tette a kezét. Nem érzett semmit. Néhány pillanatig csak meredten nézte a mozdulatlan testet.
Nem dühös volt, nem szomorú – csak üres. Egy társát vesztette el. Egy embert, akivel együtt szenvedett, akivel együtt osztozott az éhezésben, a fájdalomban és a bánya mocskos valóságában. Ghorbash lassan felemelte tekintetét, és végignézett a csoportján. Borzug némán figyelte a testet, arcán nem látszott érzelem, de az ujjai ökölbe szorultak. Krugash sem szólt semmit, de a szeme szűkebbre húzódott, ahogy a bányajáratok homályát fürkészte – mintha már most azt számolta volna, milyen lépéseket kell tenni, hogy Dorgul elbukjon. Durmag pedig csak halkan felsóhajtott, mintha már előre tudta volna, hogy így fog végződni. A csoport nem siratta el Korbagot, nem mondtak érte imát – a bánya világában a halál nem volt váratlan vendég, hanem egy állandó jelenlét, amely mindenkit megérintett előbb vagy utóbb. Csak az számított, hogy mennyi ideig bírod előtte. De valami mégis változott. A csend, amely a halálával járt, más volt, mint a megszokott. A túlélésről alkotott nyers szabályok változatlanok maradtak, de Ghorbash tudta, hogy ez nem maradhat így örökké. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Dorgul túl messzire ment. A rettegés, ami eddig összetartotta a rendszert, lassan átalakult valami mássá – valami sötétebbé, valami veszélyesebbé. Egy apró, láthatatlan repedés keletkezett a bánya rémuralmának falán, és Ghorbash érezte, hogy eljön az idő, amikor valakinek ezt a falat le kell rombolnia.
A közeli folyosón halkan megnyikordult egy kő. Ghorbash felnézett. Az éhes csoport, amely korábban feléjük tartott, most újra mozgásba lendült. Az egyikük – egy beesett szemű, hosszú hajú férfi – habozás nélkül letépte a földön fekvő nő rongyos ruháját majd elkezdte magáévá tenni a nőt. A mozdulata gépies volt, mintha nem is gondolkodna, csak ösztönből cselekedne. A másik kettő már a nő karjainál térdelt. Az egyikük lassan felemelte a vézna kart, aztán hirtelen előre hajolt, és a fogait belemélyesztette a húsba. A másik férfi követte a példáját, halkan cuppogva és tépve a vértelen húst. Ghorbash megfordult, megfogta a csákányt és biccentett társainak. Tudta, hogy nincs értelme közbeavatkozni. Ez a bánya törvénye.
A három ork a bánya félhomályában gubbasztott, távolabb a csillék nyikorgásától és az őrök rikácsolásától. Borzug az egyik farönkre telepedett, ökleit a térdeire támasztva, míg Krugash a falnak dőlve figyelte a környezetét. Durmag, szokásához híven, félrebillent fejjel hallgatott, mintha már előre kiszámítaná a beszélgetés végkimenetelét.
– Meddig tűrjük még ezt? – mordult fel végül Borzug, ökölbe szorítva a kezeit. – Napról napra kevesebb az étel, a víz meg egyenesen undorító. És most Korbag is odalett. Egy szemét ember volt, de a mi emberünk!
Krugash szeme megvillant, ahogy lassan felnézett.
– Ne hamarkodd el – szólt csendesen. – Dorgul erős. Az őrök hallgatólagosan hagyják, hogy azt csináljon, amit akar. Nem lázadhatunk fel nyíltan.
– Akkor mi legyen? – csattant fel Borzug. – Továbbra is figyeljük, ahogy szórakozásból kivégez valakit? Egyik nap Korbag, másik nap talán te vagy én leszünk soron!
Durmag végre megszólalt, hangja reszelős és érdes volt, akár a bánya fala.
– Dorgul nem legyőzhetetlen. Mindenkinek van gyenge pontja.
– És szerinted mi az övé? – kérdezte Borzug gyanakvóan.
Durmag megvonta a vállát.
– Kapzsi. Gőgös. Hiszi, hogy ő irányít mindent. Az őrök azért hagyják élni, mert rendet tart. De ha egyszer valaki egy megfelelő méretű káoszt szít, ha a rabszolgák éhezése és dühe elér egy bizonyos pontot, akkor már nem lesz szükség rá.
– Hm – hümmögött Krugash. – Vagyis nem mi fogjuk megölni, hanem hagyjuk, hogy a saját mohósága és környezete megtegye helyettünk.
Borzug fintorgott.
– Túl sokáig tart. Nem vagyok filozófus. Ha meg akarok ölni valakit, beverem a koponyáját.
– És utána mi lenne? – nézett rá Krugash. – Az őrök megvárnák, míg végzel, majd egyszerűen agyonvernek.
Borzug nem válaszolt rögtön, inkább az ujjait ropogtatta.
– Akkor mit javasolsz, észlény?
Krugash előrébb hajolt, hangját halkabbra vette.
– Információt gyűjtünk. Figyelünk. Megtudjuk, kikkel tart kapcsolatot, mennyi élelmet tartalékol, és főleg, hogy melyik őröknek van érdekükben életben tartani. Ha elérjük, hogy az őrök számára haszontalanná váljon, akkor úgy végzi, mint minden más fölöslegessé vált eszköz.
Durmag bólintott.
– A kérdés már csak az, ki mer ennek az élére állni?
Mindhárman Ghorbash felé pillantottak, aki eddig a nemrég kapott pergament olvasta, tekintete sötét és átható volt. Egy hosszú, feszült pillanat következett. Végül Ghorbash lassan bólintott.
– Hiába néztek, nem csak ti gondoltok én rám. – Majd átnyújtotta a pergament társainak.
Végigolvasták a pislákoló fáklya fénye alatt, majd elégették a pergament. Egyszerre vettek egy nagy levegőt. Tudták, hogy innentől nincs visszaút.
