Kardos Benvik robusztus alakja élesen kirajzolódott a halvány, ködfátyolos hajnalban. Egyenes tartással ült a lován, testét fekete-vörös színekben pompázó katonai egyenruha fedte, a Pontai Birodalom könyörtelen hatalmának jelképét viselve magán. Kemény vonásait még szigorúbbá tette az arcán végighúzódó régi sebhely, amely egy régen levert lázadás emlékét őrizte. Tekintete mélyzöld volt, akár a vihar előtti erdő lombjai, sötétbarna hajába már ősz szálak vegyültek a halántékánál. Vállig érő tincseit, ahogy mindig, most is hátrafogva viselte.
Most, ahogy a Ködtenger síkság határára ért ötvenkét lovasával, valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság lett úrrá rajta. A Haditanács őt bízta meg ezzel a küldetéssel, miután egyre több helyről érkeztek jelentések arról, hogy ork hordák indultak meg a térségben. Ez a különös vidék arról kapta a nevét, hogy éjszakánként sűrű köd ült rá, melyet a Középhegység rekesztett meg, s csak a reggel első sugaraira kezdett lassan szertefoszlani.
Kardos és emberei tízes csoportokra oszlottak, hogy így pásztázzák át a síkságot. Minden csapatnál volt egy kürt, hogy ha megtalálnák a hordát, jelezni tudják egymásnak. Kardos saját csoportja volt a legnépesebb és egyben a legtapasztaltabb is. A hegyhez közelebbi, sziklásabb részen haladtak, ahol lassabban lehetett csak előrejutni, de Kardos jól tudta, hogy pontosan ez az a hely, ahol az orkok szívesen rejtőzködnek barlangjaik homályában. Az egyik lovas Kardos mellé vágtázott arcán komoly aggodalom tükröződött.
- Kardos, látod azt ott? – törte meg a csendet Reken óvatos hangon, tekintetében árnyalatnyi bizonytalansággal, amely nem volt jellemző rá. Karját előre nyújtva mutatott a távoli sziklák felé, ahol mozdulatlan alakok rajzolódtak ki az oszladozó ködben.
Kardos tekintete összevont szemöldökkel követte Reken mutatóujját, majd mereven a távoli árnyakra szegeződött. Hosszan bámulta a tájat, mintha az egyszerű látvány mögött valami mélyebb, sötétebb titkot keresne. Végül lassan előrehajolt a nyeregben, hangja halk, de határozott volt.
- Maradjatok éberek – szólt hátra katonáihoz. – Reken, Veldan, velem tartotok. A többiek maradjanak és figyeljék a környéket!
A két említett lovas azonnal mellé sorakozott, lovaik patái óvatosan kopogtak a köves talajon, ahogy közelebb értek. Kardos szíve nyugtalan ritmusban vert; valami súlyos, sötét érzés kezdte átjárni, ahogy világossá vált előtte a kép. A földön heverő alakok halott orkok voltak. Lassan leszállt a lováról, és guggolva közelebb hajolt az egyik testhez.
- Ezek nem harcosok – mondta halkan, szinte magának. – Idősek… Nézzétek a ruháikat, nincs rajtuk semmilyen harci felszerelés.
Reken szintén leszállt lováról, és mereven bámult egy másik holttestre. Arca elsápadt, amint felismerte a sérüléseket.
- Kardos... ezt nem emberek tették – suttogta megdöbbenve. – Nézd meg ezeket a nyomokat. Ez valami... más.
Kardos halvány gúnnyal nézett fel rá, tekintetében keserű cinizmus csillant meg egy pillanatra.
- Valóban? Micsoda megfigyelés, Reken. Ez a harapás legalább négyszer akkora, mint amekkorára a legnagyobb ember képes lenne. Mi volt az első jel, ami elárulta ezt a hatalmas felfedezést?
Reken lesütötte a szemét, zavartan szorította meg kardja markolatát. Kardos mély levegőt vett, majd végigsimította az egyik ork testének ruházatát, ujjai érintésére az anyag tompán sercegett. Szeme végigfutott a többi szétszaggatott, megcsonkított tetemen, és gyomrában újra émelygő érzés támadt.
- Ezek idős orkok. Védtelenek – mondta végül halkan, komoran. – Nem volt esélyük. Valami nagyobb és kegyetlenebb ölte meg őket, mint amit eddig ismertünk.
Veldan, aki eddig hallgatott, bizonytalanul közelebb lépett.
- Mi lehetett ez, Kardos? Farkasok? Medvék? Ekkora pusztítást egyetlen állat sem csinál...
Kardos felállt, és lassan végigjáratta tekintetét a véráztatta tájon, majd visszanézett a katonái felé.
- Éjmetszők lehettek – szólt végül, hangjában bizonytalansággal vegyes komorsággal. – Veszélyes teremtmények, de nem szoktak ennyire lejönni a hegyről.
Veldan nyugtalanul nézett körbe, tekintete a távolban álló fákra tévedt.
- Ha éjmetszők tették, miért hagyták itt a testeket? Egyetlen falatot sem vittek magukkal.
Kardos arcára mély, gondterhelt árnyék vetült. Egy pillanatra mintha elkalandozott volna, tekintete elveszett a távoli hegyek homályában, majd ismét a valóságra koncentrált.
- Ez a legaggasztóbb – válaszolta végül halkan. – Vagy nem voltak éhesek, vagy valami megzavarta őket. Lehet, hogy még itt rejtőznek valahol, várva a következő áldozatukat.
Veldan csendesen bólintott, szemében aggodalom villant.
- Akkor készülnünk kell a harcra – mondta halkan.
Kardos kiegyenesedett, letörölte poros kezét a nadrágján, és visszafordult az embereihez.
- Igen – erősítette meg, hangja újra határozott és parancsoló lett. – Bármi is ez a fenevad, készen kell állnunk. Senki ne lankadjon egy pillanatra sem. Maradjatok éberek.
Kardos a holttestek fölött állva egy pillanatra elmerült gondolataiban. Két lehetősége volt: megvárni a fenevadakat és levágni őket, vagy folytatni a kutatást az orkok után. A farkasok nagyobb veszélyt jelenthettek, főleg, hogy az orkok jelenlétéről érkezett jelentésben nem szerepelt támadás. Lehetséges, hogy ez a mészárlás valami új fenyegetést jelentett – valamit, amire sem ő, sem a Haditanács nem számított. A katonái csendben vártak. Látta rajtuk, hogy feszült figyelemmel lesik minden mozdulatát. Tudta, hogy döntése nemcsak az ő, hanem az emberei életét is befolyásolja. Ha maradnak és csapdát állítanak, talán megismerhetik az ellenséget – de ha ez az ellenség túl nagy falatnak bizonyul, az egész csapatja odaveszhet. Mielőtt meghozhatta volna a végső döntést, egy távoli kürt harsant fel. A hang élesen vágott végig a ködön, megtörve a halott csendet. Kardos azonnal felismerte: az ő kürtjük volt. Valaki a másik csoportból jelezte, hogy felfedeztek valamit.
- Lóra! - parancsolta határozottan.
A katonák azonnal engedelmeskedtek, fürgén a nyeregbe lendültek, és Kardos vezetésével elindultak a kürt hangjának irányába. A lovak patái tompán dübörögtek a nyirkos földön, ahogy Kardos és emberei a kürt hangjának irányába vágtattak. A köd lassan teljesen eloszlott, de a távolban sötét füstcsík kúszott felfelé az égre, vastag és olajos, mintha maga a föld belseje izzott volna. A füst kesernyés szaga már messziről érződött: égett hús, vér és rothadás förtelmes elegye. Ahogy a sziklák közül kibukkantak a síkra, a tábor maradványai feltárultak előttük. A sátrak, melyek egykor talán otthont, menedéket nyújtottak, most rongyokká szakítva hevertek szanaszét, a tűz fekete foltokat égetett rajtuk, mintha egy óriás kegyetlen ujja végighúzta volna rajtuk a hamu pecsétjét. A sátorcölöpök eldőlve meredtek az égre, mint megannyi könyörgő kéz, amely hiába rimánkodott volna irgalomért. Körülöttük a föld már nem látszott; vértócsa vértócsát ért, s a feketévé alvadó foltok úgy festettek, mintha maga a föld nyelt volna túl sokat, s most émelyegve fuldokolna. Kardos megállította lovát, s egy hosszú pillanatra mozdulatlan maradt, hagyta, hogy a rettenet teljes súlyával rázúduljon. Ez már nem csata volt – ez mészárlás. Olyan testek feküdtek előtte, amelyek egykor éltek, álmodtak, reménykedtek. Testek, amelyek nem viseltek páncélt, nem szorítottak fegyvert, és mégis a kegyetlenség áldozataivá váltak. Nők karolták magukhoz gyermekeiket, testükön vágások és sebek tátongtak, mintha próbálták volna még az utolsó pillanatban is védeni azt, aki számukra a legkedvesebb volt. Gyermekek apró alakjai feküdtek elszórva, csillogó szemük örökre a semmibe meredt, játékok helyett vérrel festve kezüket. Öregek, akik már egy életnyi küzdelmet éltek túl, most tehetetlenül hevertek, arcukon döbbenet vagy lemondás jeleivel. És mind között ott jártak a katonái. A Haditanács büszke harcosai, akik éppúgy véráztatta csizmákkal tapostak a halottakon, mintha csak győzelmi jelvények lennének. Kardos tekintete egyik emberéről a másikra siklott, és látta a szemükben lobogó mámort vagy a rideg közönyt, amellyel tettüket szemlélték. Egyikük az egyik idős ork rongyos ruháját rángatta, mintha még most is keresne valamit, ami értékes lehet számára. Egy másik katona pedig épp a földre köpött az egyik halott mellé, mintha a kegyetlenség mellé még gyalázatot is kellene vinnie. Kardos lassan, nehéz mozdulattal szállt le lováról, miközben gyomrában keserű, fojtogató érzés növekedett. Nem félelem volt, hanem mély, gyötrő undor. Ők az ő emberei voltak – katonák, akik a Pontai Birodalom törvényeit és erejét hivatottak képviselni. Egy törvényt, amelyben eddig hitt, amelyben soha nem kételkedett, és amelynek nevében már ő maga is túl sok életet vett el. De most mégis, valami megváltozott benne. Mert a törvény talán nem ismer kegyelmet, de Kardos kezd rádöbbenni, hogy talán épp ez a kegyetlenség a birodalom igazi gyengesége. A figyelme a legközelebbi testekre siklott. Egy asszony merev kezével egy kisgyermeket próbált védeni, teste ívbe feszült az utolsó pillanatban. A gyermek fél feje hiányzott, apró testének maradványai alvadt vérben fürödtek. Egy másik, alig serdülő fiú nyakát úgy tépték ki, mintha csak egy rongybabát hasítottak volna szét. Az egyik sátorból egy férfi csúszott ki, teste derék alatt eltűnt, mintha egy kegyetlen kéz egyszerűen kettészakította volna.
Kardos hosszú, dermedt pillanatig állt ott, mozdulatlanul, mintha maga is részévé vált volna a tragikus tájnak. Mély lélegzetet vett, de a levegő mérgező volt számára, telítve gyásszal, vérrel és saját emberei megmagyarázhatatlan brutalitásával. Mellkasában a düh és az undor egymásnak feszülő erőként kavargott, súlyosabbnak érezte ezt, mint bármely páncélt, amit valaha viselt. Amikor tekintete egy csoport katonára siklott, akik éppen a lemészárolt orkok fejét vágták le, hogy kegyetlen győzelmi jelképként karóra tűzzék őket, valami benne végleg összetört. Szigorú arca megkeményedett, szemeiben jeges harag villant fel, de amikor megszólalt, hangja higgadt volt, szinte fájdalmasan tárgyilagos.
- Gyülekező! – szólt határozottan, hidegen. – Visszamegyünk.
Parancsa nem tartalmazott vádat, de elismerést sem. Csak rideg, megkérdőjelezhetetlen tekintély sugárzott belőle. A katonák szó nélkül engedelmeskedtek, bár némelyikük lassan, kelletlenül hagyta ott a pusztítás helyszínét. Néhány utolsó pillantást vetettek a füstölgő sátormaradványokra, az eltorzult testekre, mielőtt visszalendültek volna a lovaik nyergébe. Kardos is visszaült a saját lovára, de még egyszer visszanézett a borzalmas tájra. Ez a kép örökre beleégett az emlékezetébe. Tudta jól, hogy ez a rettenetes látvány nem múlik el nyomtalanul. És azt is tudta, hogy ha valaha is új ellenség tűnik fel a horizonton, az nem az itt lemészároltak szelleme lesz. Hanem azoké, akik ezt tették.
Minden lovas összegyűlt, de Kardos rögtön észrevette, hogy az egyik 10 fős csoport nincs jelen. Tekintete szigorúan járt végig a megjelent vezetőkön.
- Hol van Vars csoportja? - kérdezte feszült hangon.
Az egyik alvezér, Marek óvatosan lépett előrébb.
- Az Árnyerdő irányába mentek, uram. Azt mondták, láttak arra mozgást.
Kardos arca még komorabb lett, kezével a kürtje után nyúlt, hogy jelzést adjon. Azonban mielőtt a szájához emelhette volna, a távolból hirtelen kürtszó harsant fel. Hosszú, sürgető hang volt, nem a győzelem jele, hanem segítségért kiáltott. Kardos összeszorította állkapcsát, és lassan végignézett az embereken, majd tekintete visszatért a mészárlás véráztatta helyszínére. Mélyen gyötörte a gondolat, hogy vajon ez az ő katonái kegyetlenségének következménye-e, vagy most tényleg egy másfajta fenyegetés áll velük szemben.
- Indulás az Árnyerdő felé! - adta ki határozottan a parancsot.
Az emberek habozás nélkül engedelmeskedtek, Kardos vezetésével gyors vágtában indultak meg a távolból visszhangzó kürtszó irányába. Kardos szívében most először jelent meg a kétség, reménykedik, hogy most talán még időben odaérhet, mielőtt az emberei mészárlást rendeznek.