A sűrű hegyi köd lassan oszladozott DunBrook fölött, ahogy a hajnali nap fénye áttört a vaskos kőfalak között. A város, amely valaha ellenállhatatlan erődítményként állt, most csendes, de nem megtört. Genet a városkapuhoz lovagolt, szekerét egy öreg, de kitartó paripa húzta. Vállán egy mókus ült, mozdulatlanul, mintha csak egy kitömött figura lenne, ám szemében olyan értelem csillant, amely idegen volt a hétköznapi állatoktól. A kapuőrök vonakodva engedték be az idegent, akinek ruházata nemesekéhez méltó, mégis egyszerű volt – egykori gazdagsága inkább rejtőzködött, mintsem hivalkodott volna. Az utcák macskakövein még ott csillant a hajnali pára, ahogy a piac árusai lassan előbújtak rejtett boltjaikból. DunBrook lakói kemény emberek voltak – bányászok, kőfaragók, vadászok és egykori harcosok, akik egykor fegyverrel védték a várost, most pedig kalapáccsal és vésővel dolgoztak, hogy valahogy újra felépítsék, amit elvesztettek. A főtérre vezető úton megannyi szegény, kiéhezett asszony és gyermek várt alamizsnára, arcukon a nélkülözés halvány, de kitörölhetetlen nyomaival. Genet tekintete végigsiklott rajtuk, szíve akaratlanul is összeszorult. Habár már sokat látott a világ kegyetlenségeiből és ez már a hatodik pontai nagyváros ahol jár, mindig ugyanaz a nyomasztó érzés kerítette hatalmába, ha szembesült az emberi szenvedéssel. Óvatosan megállította szekerét, majd előhúzott néhány ezüstérmét a köpenye alól. Egy pillanatnyi hezitálás után az asszonyok és gyermekek közé dobta az érméket. Azonnal tumultus támadt, apró kezek kapkodtak az értékes fém után, miközben Genet gyomrát kellemetlen érzés járta át.
„Csak cseppek egy feneketlen kútba...” – gondolta keserűen, miközben továbbhajtott. – „Mégis, ha csak egy napig enyhíthetek szenvedésükön, akkor már megérte.”
A gondolat elillant, ahogy egy jól öltözött, bár kissé mogorva kereskedő mellett haladt el. Genet hirtelen ötlettől vezérelve megállította a szekerét, és leszállva odalépett egy közelben álló városi őrhöz, aki épp szigorú tekintettel figyelte az utcát.
– Bocsásson meg, jóember – szólította meg udvariasan a katonát –, árulja el nekem, ki a felelős a város kereskedelmi ügyeiért? Fontos tárgyalásra érkeztem, melyben értesítettem az itt élőket a célomról.
A városi őr szemöldöke gyanakvóan összeszaladt, tekintete végigmérte az idegen férfit, mielőtt felelt volna:
– Attól függ, milyen kereskedelmi ügyekről beszélünk – mondta hűvösen, majd kissé barátságosabb hangon folytatta –, de ha igazán fontos emberrel akarsz találkozni, akkor Eldric Dun az, akit keresel. Ő intézi a város minden lényeges ügyét és egyben ő a vezetőnk, még ha nem is mindig örömmel teszi.
– És hol találhatom őt? – kérdezte Genet udvariasan, bár már sejtette a választ.
– A palotában – felelte a katona, és fejével a magaslat felé intett, ahol az impozáns épület magasodott. – Kövesd ezt az utat, amíg a macskaköves ösvény meredekre nem vált, majd menj fel egészen a kapuig. Eldric nem kedveli a váratlan vendégeket, de ma úgy hallottam, jobb kedvében van, mint általában. Szóval ha nem kapta meg az üzenetedet, attól még fogadhat.
– Köszönöm – biccentett hálásan Genet, majd indult volna tovább, de a katona visszatartotta még egy kérdéssel:
– Áruld el, idegen, tényleg van nálad annyi pénz, amennyit mutatsz? Nem gyakran látni manapság ilyesmit DunBrook utcáin.
Genet elmosolyodott, arcán rejtett önbizalom jelent meg.
– Annyim éppen van, hogy megköthessem a szükséges üzleteimet. Pont annyi vagyonom van, mint bárki másnak, aki becsületesen kereskedik.
A katona kissé hitetlenkedve mérte végig a furcsa idegent, majd megvonta a vállát.
– Hát, ahogy mondod. Sok sikert Eldrichez, szükséged lesz rá – válaszolta, majd rövid biccentéssel utat engedett Genetnek, aki továbbhajtott.
Ahogy szekere lassan megindult a palota felé, Genet gondolataiba merült. Vajon Eldric valóban hajlandó lesz-e üzletet kötni vele? És ha igen, milyen árat szab majd az árura, amelyről talán nem is sejti, milyen értékes lehet számára? Tekintete az ódon kőpalotára vándorolt, amely egykor büszke erődként magasodott DunBrook fölé. Most inkább úgy tűnt számára, mintha a város dicsőséges múltjának fáradt mementója lenne.
„Ez a város valaha erős volt. Most inkább túlélő, mint győztes. Vajon Eldric is ilyen?” – elmélkedett Genet, miközben mókusa nyugtalanul megmoccant a vállán, mintha olvasott volna gazdája gondolataiban.
A palotához vezető út meredeken kanyargott fel a hegyoldalba, és ahogy Genet végighaladt rajta, érezte a város elnyűtt, de makacs szellemét. A palota bejárata egy 4 méter magas kemény kétajtó acélajtó volt. Mindkét oldalán ott díszelgett DunBrook címere, egy kőtorony melynek háttéren, két keresztbe tett kard állt. Az őrök kicsit váratták az ajtóban Genetet, de pár perc után megnyílt az ajtó egyik szárnya és kilépett egy vézna öregember rajta. Ruhája nemes származásra utalt, tekintete pedig azt sugallta, hogy ennek az embernek folyton pörög az agya. 
- Ön lenne az, aki a vörös érccel kapcsolatban jött tárgyalni? - kérdezte az öreg, miközben végigmérte Genet minden porcikáját. Szeme egy pillanatig megakadt a mókuson, majd figyelmesen várt a válaszra.
- Én lennék. Árnyerdei Genet a becsületes nevem. - mutatkozott be, majd kihúzta magát és bal karját a mellkasához szorította. A városon átkelve többször is látta, ahogy az őrök így üdvözlik egymást.
- Hagyja ezt, ez katonai tisztelet adás. - köhögte az öreg - Vagy netán fegyvert is ragadna DunBrookért?
- Elnézést, félreérthettem valamit. - mondta magabiztosan
- Jöjjön, Eldric személyesen fogadja önt. - a mondat közepén visszafordult és kicsit jobban megnyitotta az ajtót, hogy Genet is be tudjon jönni rajta.
A palota előcsarnoka hideg kőből épült, oszlopai évtizedek viharainak álltak ellen. A falakon fegyverek, régi csaták emlékei lógtak, az egyik festményen pedig Eldric Dun fiatalkori képmása volt látható – a jelenlegi önmagától távol eső időkből. A terem közepén egy magas, karcsú trón állt, két oldalán 3-3 lándzsás őr volt, rajta pedig Eldric Dun ült. A férfi öreg volt és beteges, arcát mély ráncok szabdalták, szemeiben a fáradtság és az elmúlt évek gyötrelme csillant. Ujjai remegtek, ahogy a szék karfáját szorította, de hangja éles és kíméletlen maradt. Eldric könnyedén hátradőlt a trónján, és végigmérte Genetet.
– Tehát egy erdőből jött, koszos férfi beállít hozzám, hogy téglát akar venni? Mondd, mégis mit tervezel? Vörös házat építesz egy fára? - kérdezte gúnyos mosollyal az arcán.
Genet nyugodtan állt, nem zavarja a gúny. – Csak üzletet ajánlok. Ha van fölösleges vörös téglád, vagy érced akkor megvásárolnám őket.
Eldric Dun gúnyosan felhorkant – Ó, persze, mert mindenki ezért utazik napokat DunBrookba, igaz? Téglaért! - szája még nagyobb mosolyra húzódott - Ha tudtam volna, hogy ekkora üzlet van ebben, már rég felhúztam volna egy saját téglagyárat.
– Nem akarok senkit kihasználni. Megfizetem őket.
Eldric Dun lassan előrehajol, szemei megcsillannak egy pillanatra – És én még azt hittem, hogy a mai napom unalmas lesz! Egy erdőlakó, aki aranyat szórna téglákért! Tudod, mit? Meg is könnyezem ezt a pillanatot… - kezét a szeméhez emelte, miközben arcát eltakarta, majd hirtelen ordítva folytatta mondandóját - .. ha nem lennék ennyire kiszáradva az állandó nyomorúságtól.
– Azt kérdeztem, eladod-e.
– És én meg azt kérdem, hogy mi a fenének kellenek neked? Netán ehetőek? Melegítenek? Vagy az erdőben megsúgta egy beszélő nyúl, hogy ezekben van a világegyetem titka?
– Az én dolgom, mihez kezdek velük.
Eldric Dun torkán halk nevetés tör ki, majd elkomorodik.
– Nos, igazából bánom is én. A kérdés inkább az: mennyit fizetsz? - dörzsölte ujjait - Szép árat kell mondanod ahhoz, hogy ne vágassalak ki az ablakon ezért az ostoba színjátékért.
– Mondj egy árat. - mondta Genet továbbra is tűrve a gúnyt.
Eldric Dun megjátszott komolysággal a trón karfájára támaszkodott – Hmm… Egy zsák arany téglánként? Nem, várj… Mivel ennyire el vagy szánva, legyen inkább két zsák. Sőt! Adj érte egy kastélyt!
Genet megvonta a szemöldökét, most már kezdte zavarni őt is ez a gúnyos viselkedés – Maradjunk a valódi ajánlatoknál.
– Na, milyen kár! Pedig kíváncsi lettem volna, hogyan szándékozol egy kastélyt átcipelni az erdőn. - rácsap a karfájára, hangos nevetésbe kezd és végignéz az őrein is, akik azonban meg sem mozdultak. – Mivan? – Kérdezte az őröknek címezve – A kiképzésen elvették a humorérzéketeket is?
Genet sóhajt egyet – Beszéljünk komolyan.
– Én mindig komolyan beszélek. – Vágta rá – Csak az a baj, hogy mások túl komolyan veszik.
– Tehát mennyiért adod el őket? – kérdezte Genet ismét.
– Legyen 3 arany darabja. És még az is baráti ár. Főleg, hogy valójában semmit sem érnek. De hát te tudod...
– Megveszem. – mondta Genet, miközben próbálta fejben átszámolni, mennyit is ér itt DunBrookban az arany. Megközelítőleg a vas árának feléért kapja meg a vörös köveket. – az összeset. – folytatta majd enyhe mosollyal az ajkain biccentett előre egyet a fejével.
– Hát ez fantasztikus! - Eldric Dun színpadias meglepődéssel hátradőlt. - Egy őrült, aki komolyan fizet ezekért a kődarabokért! Hol voltál eddig? Még egy tucat ilyen vásárló, és talán nem kéne az éhhalál szélén egyensúlyoznia a népemnek sem.
– Azt is szeretném tudni, honnan szerzed őket. – kérdezte minden egyéb fecsegés nélkül, mert már kezdte unni Eldric gúnyosságát.
– Ó, szóval nemcsak téglarajongó vagy, hanem gyűjtő is? – tört ki ismét a nevetés rajta – Hát ez egyre jobb lesz! De sajnos el kell keserítselek. – hirtelen arca komollyá változott – Ezeket ajándékba kaptam Pontától. Minden hónapban küldenek egyet, mintha egy beteges tréfát játszanának velem. Menj el te is hozzájuk ha van kedved. Hátha ingyen kapsz egyet, ha szépen mosolyogsz.
– Pontától? – kérdezte meglepetten. Genet ismerte a történelmét Ponta birodalmának. Miután több városállam és ház összefogott, hogy megszabadítsák a szigetet az állandoan fosztogató nomádoktól, akkor Ponta nemet mondott az összefogásra, távol esett a birodalmától a nomád föld. Azonban amikor a többi városállam győzedelmeskedett és bejelentették, hogy egy közösen vezetett birodalmat hoznak létre, akkor ennek a birodalomnak a megünneplésén megjelentek a pontai katonák és sok mindenkit lemészároltak, a vezetőket vagy örököseiket foglyul ejtették. Így a birodalom létrejött, de Ponta vezetésével, és most a pontai Főkirály alá tartozik minden környékbeli városállam a vékonyföldtől keletre. Sakkban tartja őket, hogy a vezetők és örökösök a túszaik.
– Pontosan! Tudod, ők ilyen kedves emberek. Elrabolják a fiamat, láncra verik egy bányában, és cserébe elküldenek nekem egy értéktelen követ, hogy eszembe juttassák, még él. Bájos, nem?
– Melyik bányában dolgozik? – kérdezte Genet
– És most már információt is akarsz? Azt hiszed, minden ingyen van ebben a városban? Én nem szoktam csak úgy fecsegni… – Eldric megköszörülte torkát – kivéve, ha nagyon unatkozom.
– Ha kiderítek valamit a fiadról, küldök egy fehér baglyot, ha holtan találom akkor egy feketét. Ennyit még megtehetek egy üzlettársnak.
Eldric Dun elhallgat egy pillanatra, majd felhorkant – Egy baglyot? Egek… – kuncogott – Ennél titokzatosabb már nem is lehetnél. Talán küldhetnél egy táncoló medvét is, csak hogy teljes legyen a hatás!
– Akkor megegyeztünk? – visszanyerte figyelmét és ismét kizárta a gúnyt.
Eldric Dun legyint – Vidd a téglákat, ha ennyire bolond vagy. Ha meg tényleg küldesz egy baglyot… nos, azt hiszem, az első dolgom lesz lelőni, mert baromi gyanús lenne.
Genet szó nélkül bólint.
Eldric int, a szolgák pedig lassan a szekérre pakolják a vörös téglákat. Genet pedig minden egyes tégla után 3 aranyat számol le Eldric idős tanácsadójának. Miután az utolsó téglát is kivitték Genet meghajolt.
– Öröm volt üzletelni önnel. – mondta, majd lassan kifordult a teremből.
Eldric egy ismeretlen nyelven mondott valamit még az öregnek, aki elindult az egyik hátsó terembe.
A vörös téglákkal és ércekkel pakolt szekérhez érve Genet a vállán pihenő mókusára nézett, majd körbenézet, hogy látja-e őket valaki. Miután konstatálta hogy egyedül van, visszafordult a mókushoz.
– Mit mondott Eldric?
– Hogy figyeljenek meg téged, mire használod a vörös követ. – csámcsogta fülébe halkan a mókus.